Reménysugár
2022. okt. 31. 8:50 ,
Nincsenek hozzászólások
A belső hangja néma. Nem szól hozzá senki és semmi. Miért e csend? Miért e könyörtelen éj? Hamis hangok hallatszanak mindenhol. Nincs egy igaz szó sem köztük. Hamis lét, hamis való. Eltelt életek, kárhozott létek. Mindez mire való? Ha hallgatna, ha csendben lenne, végre megtalálná a kaput, azt az átjárót, mely segít neki. Miben segít? Önmagává válni. Azt sem tudja mit jelent ez. Hiszen éli mindennapjait. Tehetetlenül sodródva az élet folyóján. „Nem tehetek semmit!”- mondja. Értelmetlen lét.
A reménysugár ott fent. A magasban valamit meglát. A pokol mélyéről is látszik. Egy csodálatos égi pont. A végtelen sötétség mezején. Egy pont, amely hatalmasabb mindennél. Egy pont, mely vezetné őt, hogy hazataláljon. Egy pont, ami ragyog. Túlragyog minden bánaton. Átviláglik sötét fátylakon. Ez Isten! Magasztos Isten. Az igazi apja! Aki nem engedné el a kezét, de ő folyton kihúzza bátorító öleléséből magát. Nem akar vele lenni. Nem akar élete részese lenni. Csak mereng a sötét bánat mély fogságában. Nem néz fel. Dehogy néz fel. Egyszerűbb a mélységet, a kétségbeesést választani, mert már megszokta. Jó barátja lett. Nyugtató, biztonságot adó.
„Ócska élet!”- vallja be magának. „Segítsen már valaki! Nem látok ezen a sötét éjen át. Valaki segítsen, kérem!” - kiáltja torkaszakadtából.
És megjelenik Ő. Megjelenik egy halvány kis lámpással a kezében. Végre az ember felemeli a fejét, de a sötétben csak a pislákoló fényt látja. Bántja a szemét. Fáj, könnyezik. Csak nézi a fényt, és kezdi érezni, hogy megfagyott szíve olvadozni kezd. Csipp-csepp. Olvad, hatalmas folyóvá duzzadva szakítja szét a partszakaszt. Kirobbanva belsőjéből. Felszabadulva áramlik a maga útján. Elengedi magát. Most először. Megnyugszik. Háborgó lelke a vihar után lecsillapszik.
Felnéz Rá. Látja a Szemét. A világmindenség tekintetét. Fogva tart, megnyugtat, békét ád szomorú szívének. Feláll. Reszkető térde éppen hogy csak kezdi érzékelni az erőt. Lassan felegyenesedik, meg-megbillenve a lába. Kihúzza magát. Ránéz. Őrá! Istenre. Kezét a kezébe téve, felolvadt szíve csillámló rengetegén át érezni kezdi, hogy él. Most először az életében. Él. Lélegzik. És Hisz. Bízik. Remél.
Kéz a kézben Istennel, a világmindenség csodálatos apjával. Érzi, megpihenhet lelke. Tudja, biztonságban van most már.
Isten rá tekint, csillagtengereken is átható tekintetével. Nem szól hozzá, csak hatalmas erővel szépen lassan csepegteti belé a gyógyító hitet. Ami egyre jobban nő, egyre inkább hatalmába keríti az embert. Érzi erejét. Elveszi tekintetét és csak néz a semmibe, ahol egyre jobban körvonalazódik élete útja. Így állva Isten kezébe téve kezét megvilágosodik élete értelme. Nyomorúságos múltja fellebbenti a fátylát. Hagyja áramlani magából a sűrű sötét gondokat, a múlt démonait. Engedi, felejti, bocsátja.
Tisztul és tisztul. Erősödik.
Van reménye, végre hite. Bízik a mindenható csodálatos erejében. Érti életének folyamatát. Látja, mit miért rontott el, mit kell tanulnia, látja elhibázott döntései magját.
Ismét Istenre tekint. Az ő mindent átható tekintetébe. Nyugalmat, békét, csodálatos szeretetet érez. Olyat, mint még soha életében.
Tudja. Most már pontosan tudja. Isten szeretett gyermeke ő. Isten az igazi apa, aki büszke fiára. Félti, óvja lépteit. Segíti távolról. Látja szenvedéseit.
Ez a csodálatos apa ott van melletted. Mindig. Féltő távolságból figyeli életed. Feléd nyújtja kezét ínséges időkben. Fogd meg Te is a kezét! Érezd csodálatos erejét. Higgy, bízz és remélj. Fényesség járja át szíved, lelked és életed minden területét!
